Őket akartam utoljára hagyni, de arra gondoltam, ha leírom végre, talán megszabadulok a démonjaimtól, és végére érünk a lakásmizériának. 27 év alatt, szinte folyamatosan az őrületbe kergettek, bár néha voltak elviselhető időszakok azért. Amiben minden lakó egyforma volt, hogy soha senki sem fizette a közös költséget. A tulajdonos két nő volt, akik talán sosem laktak itt, hanem mindig valami rokon. Az első évek még viszonylag nyugalomban teltek, volt egy halom gyerek, mind egyforma lány. A legzavaróbb az volt, hogy nem tudtam biztosan hányan vannak, de mindig az ajtókban álltak szótlanul, és néztek befele a bamba fejükkel. Mondjuk bájosak sem voltak, és maradjunk annyiban, hogy nagyon finoman fogalmaztam.
Utánuk nagyotmondóék jöttek. Még ők sem voltak tragikusak, nekik is volt két bamba gyerekük, ők sem fizettek, de legalább nem voltak agresszívak. Utánuk egy pár jött, szintén rokon. A srác olyan volt, mint Pepin bácsi. Mindig az udvar közepén beszélt nagyon hangosan, hülyeségeket, de amúgy vicces volt olykor.
Aztán egy „híres” újpesti családból költöztek ide. Életünk során kétszer volt betörés a házban, amikor ők beköltöztek, meg amikor el. Van ilyen véletlen na.
Jött egy új család, férj és feleség, a lányuk és az unokájuk. Ők sem fizettek, de legalább a fickó levágott minden kusza kábelt a padláson, minek következtében drasztikusan lecsökkent a villanyszámlánk. Ez is valami. Az unokával amúgy jól kijöttek a fiaim, és a papa is csak hetente egyszer jött haza részegen, de akkor nagyon.
Utánuk kezdődött az igazi téboly. Beköltöztek vagy nyolcan, nem is tudom hány generáció, meg egy németjuhász. Azt nem árt elmondanom, hogy a lakás 26 nm, a szoba ablaka a konyhára néz, mert azt utólag építették elé. A legidegesítőbb T. volt. Neki sikerült elérnie nálam, hogy olyan szinten gyűlölöm, hogy végig tudnám nézni a fuldoklását. Kulcsot sosem vitt magával, a kapun mindig furmányosan jutott át. Vagy átmászott, vagy felfeszítette, de a kedvencem, amikor kívülről kilökdöste a kilincset, a kapu alatt kipiszkálta, és úgy jött be. Minden nap elmondtuk neki, hogy tönkreteszi a kaput, ne csinálja. Hasztalan. Még akkor is letagadta, amikor a szomszéddal végig néztük amint átmászik. Mondjuk neki, ne mássz már át a kapun. Ő nem mászott. De láttuk. A válaszon mindig megdöbbentem. Akkor szerinted én hazudok? Ennél a mondatnál mindig agresszív mindjárt ütök pozíciót vett fel. Az udvarról minden mozdíthatót ellopott, és terrorban tartotta a saját családját. Többször vitték el a rendőrök, de szerintem a sittről is inkább kitették. Egyszer volt egy jó évünk, amikor egy évig Angliában volt, állítólag, de haza ette a fene.
Olyan szag jött ki a lakásból, hogy szavakat nem találok rá. 20-30 ember volt bejelentve a lakásba, és pár cég. Naponta egy köteg levél jött mindenféle tartozásról. Az áramot természetesen lopták. Nem tudom, hogy intézték, de amikor jöttek az éves óraellenőrzésre, úgy tűnt, a villanyórájuk nincs is regisztrálva. Az ellenőrnek megmutattam, lefényképezte, és nem történt semmi. Aztán írtam az illetékesnek, hogy én is ilyen szolgáltatást szeretnék, de semmi. Fél év múlva jöttek ki leszerelni az órát. Amúgy ekkor 800.000 Ft tartozásuk volt az Elmű felé, amit szintén nem értek. Vízórájuk csak nekik nem volt, így emelt közös költséget kellett fizetnünk, hogy ne terheljék a mi lakásunkra a tartozásukat. Ekkor kezdtük elindítani a végrehajtást, mert már 1.000.000 Ft tartozásuk volt hármunk felé. Ez olyan 5 évig tartott. A villanyt valahogy mindig visszakötötték, pedig az Elmű már a falból is kirángatta a vezetékeket. Egyszer arra mentünk haza éjjel, hogy betettek egy aggregátort az udvar közepére, olyan hangja és szaga volt, mint egy traktornak. Döbbenten kopogtam be hozzájuk, hogy ezt ugye nem gondolták komolyan. Szerencsére elfogyott belőle a benzin, így csak két napig zakatolt az ablak alatt.
Aztán a csapat nagy része elköltözött, otthagyták a 90 éves nénikét a kutyával. Az ajtót rázárták, naponta egyszer beszaladtak két zsömlével, de a kutyát ki nem vitték. Így telt el egy év, borzasztó szagokkal és hangokkal. Ekkor már nyomokban találkoztam bolhákkal. Amikor meghalt a néni, kénytelen voltak elvinni a kutyát, és valószínűleg túl sokáig volt nyitva az ajtó, mert megindult a bolhainvázió. Ilyet még nem láttatok az biztos. Úgy tudtam kimenni a kocsihoz, hogy feltűrtem a nadrágom, átsprinteltem az udvaron, majd a kocsiban gyilkolásba kezdtem. A szomszédok azt hitték hülye vagyok, de aztán beállítottam őket az udvar közepére egy percre, majd sikítozva áldásukat adták a rovarirtóra. A permetező szaki kikészült a bolhamennyiségtő. Lefújta a lakásokat, a sufnikat, az egész udvart, ami maradt a tartályban, azt meg benyomattuk a szutyok lakásba az ablakon keresztül. Pár csendes hónap következett, majd azt vettük észre, hogy kipakolják a sufnijukat. Azt hittem fényt kaptak, megtáltosodtak vagy valami, de nem, három hajléktalant költöztettek be, de erre pár nap múlva jöttünk csak rá. Éjjel a szomszédokkal felfegyverkezve mentünk a gyanús hangok irányába. A három csövi ott szundikált a sufniban. Fasza. Mondtuk nekik, hogy aludják ki magukat, de reggelre menjenek el, mert rendőrt hívunk. El is hagyták a sufnit, beköltöztek a lakásba. Oda nem hívhattunk rendőröket. Pár hónapig laktak ott, aztán a lángelmék kilopták a falból a vízcsövet, és leléptek. T. rendszeresen bejárt egy cimborájával megtisztítani a lopott rézkábeleket a gumitól, a maradványokat persze mindig az udvaron hagyták.
Aztán felújításba kezdtek, kiadták a lakást egy nőnek és két huszonéves fiának. Nappal nem volt velük semmi gáz, tiszták voltak, még köszöntek is, de heti 3-4 bulit tartottak. Kora este kezdték az ivást, éjfél körül a lakodalmas zenét, mindnek meggyőződése, hogy zseniális énektehetség, hajnal 3-4 között jött a verekedés, üvöltözés, olykor öngyilkosság és mentő, reggel pedig a bocsássá meg és összeborulás. Az áramot továbbra is lopják, fizetni senki sem fizet semmit. Lassan kikészültem idegileg, amikor végre megtörtént az árverezés. A hátsó lakónak sikerült megszerezni a lakást, már csak ki kellett tenni őket. Szép szóval nem mentek, így a tulaj egyszer csak gondolt egyet, és lecserélte a zárat a lakáson, mi meg a kapun. Pár napig csend, majd egyik reggel az a látvány fogadott minket, hogy az ajtónak kivágták a közepét. Már nem is tudtuk, hogy sírjunk vagy nevessünk. Ez pont egy éve történt. A mai napig hatásuk alatt vagyok, és bár mostanra egy igazán nyugis hely lett, szabadulni akarok az emlékektől. Nagyon bízom benne, hogy a végére érünk már az eladásnak, és törölhetem a merevlemezt a fejemben.
Ui.: Megjegyzem, ezek csak azok a történetek, amik a legjobban zavartak.:)