Amikor egy borongós őszi napon, egy kiadós ebéd után fetrengsz a kanapén, majd otthagynak úgy, hogy a televízióban foci megy, a távkapcsoló pedig pont egy gurulásnyi távolságra van, rá kell döbbenned, hogy a jedi erő vagy fikció, vagy te magad mégsem vagy jedi.
Annyira nem is volt nehéz, leszámítva azt, hogy a helyi tulajdonosok több, mint furcsák. A legnehezebb feladat, kijutni egyáltalán. Sosem hívnak vissza, levélre nem reagálnak, nem jönnek el a találkozóra, volt, akinek egy hétig könyörögtem időpontért, sosem ért rá, majd közölte, hogy eladta. Ajánlatot tettünk egy házra, igazán előnyöst, erre ő még hirdetné, és azt sem tudja mikor akar elköltözni, talán egy csak év múlva. Köszi. A másik ház, amiről korábban már írtam, minden levélre két hét múlva válaszolt. Teljesen meglepődtek szerintem, hogy mire kitalálták, hogy mégis eladják nekünk, mi már foglalót tettünk le egy másikra. Az sem indult egyszerűen, vagy egy hét múlva hívtak vissza, hogy volt egy nem fogadott hívásuk, viszont utána felpörögtek az események. Még aznap kimentünk, és azt éreztük, megérkeztünk. Persze még egyszer szemrevételeztük egy szaki baráttal, de alapvetően biztosak voltunk a dolgunkban.
Még nem fogtam fel, hogy már majdnem van egy házunk, gondolom a birtokba adásnál pisilem majd össze magam.
Nagy munka lesz, hozzá kell építeni egy cseppet. Az építész már gondolkodik, vakarja a fejét, mi lepkehálóval kergetjük a mestereket, és már előre félek az ügyintézőktől, de teszek rá, van egy házunk!!!
Jó helyen van, azon a környéken, ahová vágytunk, a kert romantikus, és a két szomszédot úgy hívják, mint engem. Az egyiknek már a be is mutattak, a másikhoz meg útmutatót kaptam. A tulajdonos nagyon kedves hölgy, külön öröm, hogy nem valami kőbunkótól kellett vásárolnunk.
Annyira izgi, hogy mindjárt eszem vesztem.
Lassan a végére érünk a lakáseladásnak, és kezdődhet leendő otthonunk megtalálása. Most már nem csak a hirdetéseket bújom, hanem terepre is kimerészkedem. Az összes portálról özönlenek a hirdetésfigyelők, kétnaponta portyára megyek eladó táblákat vizslatni, és a környékbeli őslakosokat is csatasorba állítottam. Minden nap mást gondolok, ami az egyik nap tetszik, másnapra tuti kihúzom, mert azt olvastam, hogy azon a részen büdös van mondjuk. Figyelem hol tartanak állatot, magasfeszültség nehogy legyen, hangos kutya kihúzva, intim legyen a kert, a szomszéd is fontos, jó legyen az alap, fusimisi ott rohadjon meg, ahol van, és mindez egy 1.3 km sugarú körön belül, melynek középpontja egy konkrét vonatállomás. Ennyi.
Találtam is egy kis házat, ami szinte az összes paraméternek megfelel, leszámítva, hogy minden kisebb benne, mint szeretném, teljesen szét kell verni, tető le, de nagyon megtetszett egy zugja. A kertben, ami a terasz lenne, egy kis mediterrán tavernaszerűséget vizionáltam, virágokkal, fehér fallal, színes ablakokkal, macskakővel. Csodásan megcsinálnánk, ha megkapnánk annyiért, amennyit megér nekünk, ami természetesen köszönőviszonyban sincs a tulajdonos elképzelésével. Tegnap, megírtam nekik az ajánlatunkat, azóta síri csend és hullaszag. Szerintem elájultak. Addig is, míg a válaszra várunk, konyhát nézegetünk, hogy teljen az idő. Elszaladtunk az Ikeába is, ahonnan csupa hasznos holmival tértünk haza, szívószál, stampedlis pohár, és alma illatú gyertya.
Szagról és a hulláról jut eszembe egy tegnapelőtti hír, hogy az árverésen vett lakásban, az új tulajdonos egy mumifikált tetemet talált. Csak 8 évig nem nyitotta rá senki az ajtót. Azt mondták a szomszédok, hogy ritkán járt ki, ami szerintem pozitív, egy hulla ne mászkáljon. Biztos, ami biztos, konkrét ajánlat előtt, mindent alaposan megnézek majd, nehogy így járjak.
Idén is lesz Swimathon, rengeteg támogatható üggyel. Tavaly én is résztvevője voltam, büszkén vállaltam és csináltam végig. Leúszni a távot semmi volt ahhoz képest, mint összegyűjteni a vállalt adomány összegét. Hetente többször fárasztottam az ismerőseimet kampányaimmal, közben biztos többen le is tiltottak. Bevetettem mindent. A legnagyobb sikere Boglárkának (kutyalány) volt különböző úszófelszerelésekben, és az üres Hello Kitty-s pezsgősüveg árverezésének. Izgatottan lestem a számlálót naponta megközelítőleg százszor, hogy gyarapodik-e. Érdekes volt látni, hogy jellemzően azok az ismerőseim adakoztak, akik kevésbé engedhették meg maguknak. Az utolsó napon nagyon el voltam keseredve, mert még a feléhez is hiányzott 2000 Ft. Aztán délután megcsörrent a telefonom, az egyik barátnőm volt a vonal végén. Nem bírta megvárni, amíg megjelenik az oldalamon, azonnal közölnie kellett velem, meggyőzte a főnökét, hogy egészítsék ki nekem a hiányzó összeggel a gyűjteményemet. Nem tudom szavakba önteni milyen boldogság volt ez, estig többször felzokogtam az örömtől, de most is könny szökött a szemembe, hogy írok róla. Estére, ott virított a számlálón a 100.000 Ft.
És miért is írom le mindezt? Mert átérzem az idei úszók napjait, és tudom, kemény hónap elé néznek. Segítsetek nekik, mert ami kívülről ugyan nem látszik, és még ők sincsenek tudatában, de észrevétlenül ez fogja kitölteni az életüket erre a kis időre, és olyan szívügyükké válik, amit maguk sem gondoltak. Keressetek egy számotokra szimpatikus ügyet, vagy úszót, és utaljatok. Nincs olyan, hogy kevés, sok kicsi, sokra megy ugye.
Hajrá mindenki, és köszönet a Ferencvárosi Közösségi Alapítványnak 🙂
A linkre kattintva mazsolázhattok:
Mi az a Swimathon?
Ma megvilágosodtam németórán. Kiderült ugyanis, hogy a Teufel ördögöt jelent. Én eddig azt hittem, hogy a Macskafogóban Fritz Teufel a tejföllel van kapcsolatban, és hát nyilván azzal is, de hogy ennyi idő után is tud meglepetéseket okozni a film, azt nem gondoltam volna. Zseniális, na.
Nem, hogy fogytam volna, már semmi nem jön rám. Kellett valami indokot találnom, mert az elfogadhatatlan, hogy tunya vagyok. Elmentem vérvételre, mert nyilván valami bajom van. Anyunak van ez a pajzsmirigy micsodája, ami örökletes, tehát csak ez lehet. Két napig tartott az örömöm, amíg el nem robogtam az orvosomhoz a leletemmel. Csinált egy EKG-t, meghallgatózott, vérnyomást mért. A diagnózis, minden rendben. Ne már, csak van valami, reggel 80/88 volt a vérnyomásom. Az a jó, kiáltott fel a doki, nem kap agyvérzést. Hű de megnyugtatott. A koleszterin kicsit magas, de azt betudjuk a parányi túlsúlynak. De diszkrét drága doktor úr. Találjunk már valamit, esetleg klimax? Sportoljon, igyon sokat. Vizet.
Mondjuk az jó, hogy nincs bajom, de mit mondok otthon, mindenkit ezzel etettem, hogy biztos a pajzsmirigy.
Vettem egy 7-17 port elkeseredésemben. Tudjátok mi a 7-17? Óra baszki, aközött egyél. És mi lesz velem 17:01 és 6:59 között, hm?
Eladtuk a lakást, legalábbis szerződtünk. Az okirat módosítás majdnem másfél évbe telt, de sikerült. Tanácsadást vállalok.
Elkezdtünk házakat nézni. Mondjuk nézni eddig is néztem, de most már terepszemlét is tartunk. Tizenvalahány éve ingatlanokkal foglalkozom, de még mindig megdöbbentenek a hirdetések. Azt még csak megértem, hogy a tulajdonos elfogult az otthonával, de az ingatlanos a tökömért mondja azt valamire, hogy gyönyörű otthon és briliáns kert, amikor a vak is láthatja, hogy a valóságban csupán egy átlagos ház gyér fűvel. Tegnap 10 percig kacagtam egy fotón, ahol a kertről készült képen a tuják között settenkedett a tulajdonos, kb., mint egy elefánt a cseresznyefán, valamint a kép jobb sarkában egy maci napozott.
A sarokkádat és a sárga falakat betiltanám a világon mindenhol, és a nagy kedvencet, a kőmintázatú falburkolatot is. Azt is megjegyezném, hogy a galéria az nem szoba.
Az van közben, hogy Pasas elment vásárolni, és úgy tűnik, minden sorból felhív. Most a hajformázókról küld fotót, mert nem hiszem el, hogy nincs rózsaszín taft. És tényleg nincs göndör fürtökre való, de a micellás vizet megtalálta.
Nem értem, hogy csinálják. Én sem vagyok egy kétbalkezes teremtmény, sőt, elég logikusan gondolkozom, de néha mégis ámulatba esek. Ma reggel az uzsonnás zacskó tépési technikája nyűgözött le. Hetek óta küzdök vele, hogy milyen bitang erősen kell tépni, ő meg csak jön, és lehelet könnyen leszakít belőle egyet. Nekem eszembe sem jutott, hogy úgy kellene, mint ahogy a vécépapírt a szélétől, én egy jó nagy rántással próbálkoztam, mint ahogy azt az előző csomagolásoknál megszoktam. Aztán ott van a kuka. Azzal is bajlódtam kezdetektől fogva, míg nem egyszer ő cserélte ki a zsákot. Ja, hogy ezt ilyen szépen is lehet. Nekem miért nem jut eszembe?
Minden napra van valami trükk. Azért ő is tanult már tőlem, pl. hogyan kell belebújni a kifordított bugyiba, hogy az mégis rendesen legyen rajtad.
Még siheder koromban cukrásznak készültem. Nem lettem végül az, de nem érzem kidobott időnek azt a két évet. Sok barátot szereztem, és remekül eligazodom a konyhában, amit anyutól biztos nem tanultam volna meg, mert ő még a mirelit dolgokat is el tudja rontani rosszabb napokon. A tanév rendje szerint egy hétig suliban voltunk, egy hétig pedig gyakorlaton, de a gyakorlati hétből egy nap az oktató kabinetben telt. Utóbbiban év végén vizsgázni kellett gyakorlatból. Ez normál esetben úgy zajlott, hogy tételt húztunk, és értelemszerűen, ami azon szerepelt, el kellett elkészíteni. Az oktatóink úgy gondolták, hogy nagyon rendesek lesznek, így csak egy tételt húzzon ki valaki, és mindenkinek azt kell megsütnie. Izgatottan adtuk már nem tudom ki kezébe a sorsunkat, de gyorsan kedvünket vesztettük, amikor megláttuk a feladatot. Képviselőfánk. Banyek. Erről legyen annyi elég, hogy macerás elkészíteni, ellenben könnyű botrányosan elrontani. Persze haragudtunk a tétel kihúzójára, de nem volt mit tenni, dohogva nekiálltunk. Az oktatók egy idő után magunkra hagytak, a tételeket pedig ott felejtették a pulton. Már nem emlékszem kinek jutott eszébe megnézni őket, de arcul csapott a felismerés, az összes cetlin képviselőfánk szerepelt. Esélyünk sem volt egy könnyű piskótára, vagy linzerre. Nagyon felháborodtunk, azt gondolom joggal, de még sem tettünk semmit. Megcsináltuk a magunk fánkját, ki így, ki úgy, és a világ felé kussoltunk.
És ezt mindenki értse úgy, ahogy akarja.
Őket akartam utoljára hagyni, de arra gondoltam, ha leírom végre, talán megszabadulok a démonjaimtól, és végére érünk a lakásmizériának. 27 év alatt, szinte folyamatosan az őrületbe kergettek, bár néha voltak elviselhető időszakok azért. Amiben minden lakó egyforma volt, hogy soha senki sem fizette a közös költséget. A tulajdonos két nő volt, akik talán sosem laktak itt, hanem mindig valami rokon. Az első évek még viszonylag nyugalomban teltek, volt egy halom gyerek, mind egyforma lány. A legzavaróbb az volt, hogy nem tudtam biztosan hányan vannak, de mindig az ajtókban álltak szótlanul, és néztek befele a bamba fejükkel. Mondjuk bájosak sem voltak, és maradjunk annyiban, hogy nagyon finoman fogalmaztam.
Utánuk nagyotmondóék jöttek. Még ők sem voltak tragikusak, nekik is volt két bamba gyerekük, ők sem fizettek, de legalább nem voltak agresszívak. Utánuk egy pár jött, szintén rokon. A srác olyan volt, mint Pepin bácsi. Mindig az udvar közepén beszélt nagyon hangosan, hülyeségeket, de amúgy vicces volt olykor.
Aztán egy „híres” újpesti családból költöztek ide. Életünk során kétszer volt betörés a házban, amikor ők beköltöztek, meg amikor el. Van ilyen véletlen na.
Jött egy új család, férj és feleség, a lányuk és az unokájuk. Ők sem fizettek, de legalább a fickó levágott minden kusza kábelt a padláson, minek következtében drasztikusan lecsökkent a villanyszámlánk. Ez is valami. Az unokával amúgy jól kijöttek a fiaim, és a papa is csak hetente egyszer jött haza részegen, de akkor nagyon.
Utánuk kezdődött az igazi téboly. Beköltöztek vagy nyolcan, nem is tudom hány generáció, meg egy németjuhász. Azt nem árt elmondanom, hogy a lakás 26 nm, a szoba ablaka a konyhára néz, mert azt utólag építették elé. A legidegesítőbb T. volt. Neki sikerült elérnie nálam, hogy olyan szinten gyűlölöm, hogy végig tudnám nézni a fuldoklását. Kulcsot sosem vitt magával, a kapun mindig furmányosan jutott át. Vagy átmászott, vagy felfeszítette, de a kedvencem, amikor kívülről kilökdöste a kilincset, a kapu alatt kipiszkálta, és úgy jött be. Minden nap elmondtuk neki, hogy tönkreteszi a kaput, ne csinálja. Hasztalan. Még akkor is letagadta, amikor a szomszéddal végig néztük amint átmászik. Mondjuk neki, ne mássz már át a kapun. Ő nem mászott. De láttuk. A válaszon mindig megdöbbentem. Akkor szerinted én hazudok? Ennél a mondatnál mindig agresszív mindjárt ütök pozíciót vett fel. Az udvarról minden mozdíthatót ellopott, és terrorban tartotta a saját családját. Többször vitték el a rendőrök, de szerintem a sittről is inkább kitették. Egyszer volt egy jó évünk, amikor egy évig Angliában volt, állítólag, de haza ette a fene.
Olyan szag jött ki a lakásból, hogy szavakat nem találok rá. 20-30 ember volt bejelentve a lakásba, és pár cég. Naponta egy köteg levél jött mindenféle tartozásról. Az áramot természetesen lopták. Nem tudom, hogy intézték, de amikor jöttek az éves óraellenőrzésre, úgy tűnt, a villanyórájuk nincs is regisztrálva. Az ellenőrnek megmutattam, lefényképezte, és nem történt semmi. Aztán írtam az illetékesnek, hogy én is ilyen szolgáltatást szeretnék, de semmi. Fél év múlva jöttek ki leszerelni az órát. Amúgy ekkor 800.000 Ft tartozásuk volt az Elmű felé, amit szintén nem értek. Vízórájuk csak nekik nem volt, így emelt közös költséget kellett fizetnünk, hogy ne terheljék a mi lakásunkra a tartozásukat. Ekkor kezdtük elindítani a végrehajtást, mert már 1.000.000 Ft tartozásuk volt hármunk felé. Ez olyan 5 évig tartott. A villanyt valahogy mindig visszakötötték, pedig az Elmű már a falból is kirángatta a vezetékeket. Egyszer arra mentünk haza éjjel, hogy betettek egy aggregátort az udvar közepére, olyan hangja és szaga volt, mint egy traktornak. Döbbenten kopogtam be hozzájuk, hogy ezt ugye nem gondolták komolyan. Szerencsére elfogyott belőle a benzin, így csak két napig zakatolt az ablak alatt.
Aztán a csapat nagy része elköltözött, otthagyták a 90 éves nénikét a kutyával. Az ajtót rázárták, naponta egyszer beszaladtak két zsömlével, de a kutyát ki nem vitték. Így telt el egy év, borzasztó szagokkal és hangokkal. Ekkor már nyomokban találkoztam bolhákkal. Amikor meghalt a néni, kénytelen voltak elvinni a kutyát, és valószínűleg túl sokáig volt nyitva az ajtó, mert megindult a bolhainvázió. Ilyet még nem láttatok az biztos. Úgy tudtam kimenni a kocsihoz, hogy feltűrtem a nadrágom, átsprinteltem az udvaron, majd a kocsiban gyilkolásba kezdtem. A szomszédok azt hitték hülye vagyok, de aztán beállítottam őket az udvar közepére egy percre, majd sikítozva áldásukat adták a rovarirtóra. A permetező szaki kikészült a bolhamennyiségtő. Lefújta a lakásokat, a sufnikat, az egész udvart, ami maradt a tartályban, azt meg benyomattuk a szutyok lakásba az ablakon keresztül. Pár csendes hónap következett, majd azt vettük észre, hogy kipakolják a sufnijukat. Azt hittem fényt kaptak, megtáltosodtak vagy valami, de nem, három hajléktalant költöztettek be, de erre pár nap múlva jöttünk csak rá. Éjjel a szomszédokkal felfegyverkezve mentünk a gyanús hangok irányába. A három csövi ott szundikált a sufniban. Fasza. Mondtuk nekik, hogy aludják ki magukat, de reggelre menjenek el, mert rendőrt hívunk. El is hagyták a sufnit, beköltöztek a lakásba. Oda nem hívhattunk rendőröket. Pár hónapig laktak ott, aztán a lángelmék kilopták a falból a vízcsövet, és leléptek. T. rendszeresen bejárt egy cimborájával megtisztítani a lopott rézkábeleket a gumitól, a maradványokat persze mindig az udvaron hagyták.
Aztán felújításba kezdtek, kiadták a lakást egy nőnek és két huszonéves fiának. Nappal nem volt velük semmi gáz, tiszták voltak, még köszöntek is, de heti 3-4 bulit tartottak. Kora este kezdték az ivást, éjfél körül a lakodalmas zenét, mindnek meggyőződése, hogy zseniális énektehetség, hajnal 3-4 között jött a verekedés, üvöltözés, olykor öngyilkosság és mentő, reggel pedig a bocsássá meg és összeborulás. Az áramot továbbra is lopják, fizetni senki sem fizet semmit. Lassan kikészültem idegileg, amikor végre megtörtént az árverezés. A hátsó lakónak sikerült megszerezni a lakást, már csak ki kellett tenni őket. Szép szóval nem mentek, így a tulaj egyszer csak gondolt egyet, és lecserélte a zárat a lakáson, mi meg a kapun. Pár napig csend, majd egyik reggel az a látvány fogadott minket, hogy az ajtónak kivágták a közepét. Már nem is tudtuk, hogy sírjunk vagy nevessünk. Ez pont egy éve történt. A mai napig hatásuk alatt vagyok, és bár mostanra egy igazán nyugis hely lett, szabadulni akarok az emlékektől. Nagyon bízom benne, hogy a végére érünk már az eladásnak, és törölhetem a merevlemezt a fejemben.
Ui.: Megjegyzem, ezek csak azok a történetek, amik a legjobban zavartak.:)
A kettes lakás általam ismert első lakója a bűbájos Zsófi néni volt. Korát nem tudtuk, de biztosra veszem, hogy kilencven közeli lehetett, jó sokáig. Apró, töpörödött, nagyon helyes nénike volt. Kedvelt minket, mi is őt. Perlekedett ugyan, hogy nem tartjuk rendben a kertünket, aztán időről időre megcsinálta inkább, de hát most sem vagyok egy botanikus, hát még fiatalon. Volt egy nagyon szép macskája, aki valamiért nem nőtt meg. Néha beszökött hozzánk, de nem volt tolakodó. Aztán egyszer szőrén szálán eltűnt, és kicsit később meghalt Zsófi néni.
Egy rokona örökölte meg a lakást, nevére már nem emlékszem, de legyen mondjuk Éva. Évának furcsa foga volt, ettől érdekesen beszélt, rengeteg sprődnek látszó haja pedig külön életet élt fején. Éva egyedül nevelte három gyermekét, egy tizenéves lányt, és egy égetni való fiú ikerpárt. A kölykök miatt mindig szabadkozott, de mivel nagy a stressztűrőképességem, nem volt problémánk. Aztán egy szép reggelen bekopogott, hogy örökölt egy házat, így a kis lakást eladná. Kell-e? Kellett. Összekapartuk az árát, és megvettük. Arra nem volt pénzünk, hogy csináljunk vele valamit, de az volt a terv, hogy majd összenyitjuk a másikkal, idővel.
Egy barátunk költözött be ideiglenesen, majd jól nem fizette a számlákat. Ezek után kicsit félve adtunk fel hirdetést az expresszbe, hogy bérlőt keresünk. Egyből jelentkezett egy srác. Kigyúrt cigányfiú, tele tetoválással, leginkább behajtónak nézett ki, de amikor megszólalt, levett a lábunkról. Nagyon rendes volt, nem bántuk meg. Ha csaj volt nála, akkor három napig ki sem jöttek a lakásból, csak annyira, míg átszalad a közértbe pezsgőért napi 4-5 alkalommal. Egyszer átjött megkérdezni, hogy nem hangos-e a mosógép, mert ha igen, akkor hanyagolja. Nem tudom miből élt, de a kocsija mindig tele volt kamu Boss ingekkel, ezért is keresett olyan lakást, ahol be tud állni az udvarra autóval. 2-3 évig lakott ott talán, aztán továbbállt.
A lakás megint üres maradt, de nem is volt baj, mert lassan szükségünk lett rá, hiszen bővült a család. A szétverés előtt még tartottunk egy nagy bulit, konkrétan az esküvőnket. Hirtelen ötlet volt, csupán a hitel miatt akartunk összeházasodni, amit végül nem vettünk fel, és bár 12 éve voltunk akkor együtt, és hat hónapos terhes voltam, Pasas úgy adja elő, hogy bepaliztam. Nem akartunk semmi felhajtást, csak összeházasodunk két tanúval, vacsora anyósnál és kész, azonban fellázadtak a barátaink. Szerdán meggyőztek, hogy mégis legyen buli szombaton, mert ezt nem tehetjük meg. Megbeszéltem a szomszédokkal, hogy szombaton kis mulatság lesz az udvaron, természetesen ők is jöjjenek. A kis bulin azt hiszem több, mint 100-an voltak, és reggel fél hétkor ment el az utolsó vendég. A barátainktól kaptunk egy mosogatógépet, és minden szomszéd vett nekünk egy pataki tálat.
Maga az esküvő is emlékezetes volt, az anyakönyvvezető végig röhögte az eseményt. A fotósunk még nem józanodott ki a legénybúcsú után, így az aláírás perceket vett igénybe, mert azt hajtogatta, hogy várjál még nem éles. Pasas tanúja kerekesszékes, ő Forrest Gumpot játszott, ami abból állt, hogy minden fotóba begurult vidáman integetve, valamint folyamatosan hülyeséget beszélt. Az én tanúm elfelejtette a virágot, ezért hirtelen szerzett érdekes csokorral állított be. Én bepisiltem a röhögéstől, de ez nem csak szófordulat, hanem tényleg. Kifelé Forrest beütötte a kezét, dőlt a vér, majd közölte a következő csoporttal vérző kezét feltartva, hogy vigyázzanak, ma nagyon szigorú az anyakönyvvezető. A buli szenzációs lett, a mai napig, ha szóba kerül, mindenki a homlokára csap, és felröhög az emlékektől. A fotósunk videót is készített, ezt hosszas könyörgés után kb. öt év múlva kaptuk meg. Izgatottan ültünk le megnézni, kukorica bekészítve, ahogy kell. A videó feltette a koronát az egészre. Öt perc az egész, és szerintünk nem is a mi esküvőnk. Néha felbukkanunk ugyan, de tele van idegen emberekkel. No, hát ennyi a kettes a lakás története.
Az embert életében sokféle szomszéddal hozza össze a sors, akad köztük nagyon kedves, semmilyen csak úgy van, néha bosszantó amúgy nincs vele baj, és az igazi istencsapása. Azt hiszem, nekem már mindhez volt szerencsém, az persze ingerküszöb dolga, hogy ki melyik csoportba sorolja őket. Ott volt például Bandi bácsi, aki tavasztól őszig egy szál kicsit trottyos, kizárólag szürke alsógatyóban flangált egész nap az udvaron. Kedvenc időtöltése a kutyája volt, a méregzsák gyönyörű tacskó, aki 16 év alatt mindig megugatott, egyszer sem tudtam vele pajtizni, viszont gyakran bepisilt az ajtóból az előszobánkba. Bandi bácsinak a kutyán kívül volt még egy szenvedélye, a szerencsejáték. Naphosszat ült az udvari székén, előtte kis asztal, rajta hamutartó, cigaretta és öngyújtó, sárgult füzet, toll, és most kapaszkodjatok, játékrulett, az a kicsi műanyag, apró szürke golyóval, zsetonokkal és táblával.
Egész nap pörgetett, rakott, emelte a tétet és jegyzetelt. Mindent felírt, és naponta új szisztémát dolgozott ki, hogy aztán este felvegye a gatyóhoz színben passzoló öltönyét, és elinduljon a kaszinóba. Azt gyanítom, hogy az évek hosszú sora alatt nem sikerült kidolgoznia a megfelelő tervet, mert másnap mindig kezdte elölről. Bandi bácsival abszolút tudtam együtt élni, leszámítva a meghökkentő látványt, jóban voltunk. Lánya és unokája szintén normális volt, a felesége és a fia meg nagyon kemény alkoholista. Őket szerencsére hamar felemésztette az ital, így csak pár évig kellett kerülgetni őket, amikor próbáltak hazamászni, illetve nagyon kellett vigyázni a fiára, mert ő simán vezetett totál részegen is. Többször előfordult, hogy mások parkoltak be neki a Ladával az udvarra, mert ugyan még a kaput kinyitotta, de a fránya gravitációtól már nem tudott visszamászni. Ilyenkor kicsit reménykedtünk, hogy valaki padlógázzal eltulajdonítja a kocsit, de nem volt ilyen szerencsénk.
Bandi bácsi amúgy igazi gavallér lehetett, mert amikor randira ment, mindig frissen vágott szál rózsával indult útnak. Úgy számolom, olyan 20 évig éltünk egymás mellett békében, aztán kaptak másik lakást az önkormányzattól, mert ezt életveszélyesnek nyilvánították. Remélem, jól vannak, és egyszer bejött a szisztéma.
Amit hét közben leadok, azt hétvégén visszahízom. Na de miért? Eddig azzal magyaráztam, hogy öreg vagyok, de ma megvilágosodtam. Azért volt könnyebb fiatalon fogyni, mert hétvégén dobáltam a hajam valami szórakozóhelyen hajnalig, a vasárnapot meg átaludtam. Megváltoztak a szórakozási igényeim, így a hétvégék össznépi zabálással, röhögéssel telnek, valamint a vasárnapot sem alszom már át. Nagyon töröm a fejem, milyen mozgást lehetne beiktatni a vendégseregnek. Az első gondolatom 12 db ugrálókötél, ragasztószalag, autógumi és kecskeszakáll volt, de fogalmam sincs, mit lehetne ezekkel kezdeni, és miért pont ezek jutottak eszembe.
Nagyon remélem, hogy ehhez nincs semmi közünk. Három hete maroknyi kis csapatunkkal farsangra készültünk, és pont a Dschinghis Khan-t választottuk produkciónak, komikus jelleggel. Üzenem, hogy ez okozta a klip pörgését, nem a népes rajongótábor. Már a Wikipedia oldalán is elaludtam, ezek után juj de izgatottan várom a filmet.
Ha ezt tudjuk, akkor inkább mással lépünk fel. Például ez is esélyes volt az előadásra: https://www.youtube.com/watch?v=u3k88fjXNG4
Ügyes húzás volt eldugni az m&m’s-t, egyből kitakarítottam kétségbeesésemben. Sajna, a toblerone elől maradt, ne keressétek, és van még egy szem mogyorós a fehér szekrény alatt, amit egyelőre nem piszkáltam.
Kezdek depressziós lenni a színek hiányától, fényt akarok, rügyeket, virágokat és illatokat. Le vagyok merülve, és a helyzetet csak rontja, hogy a porszívó megint itt néz rám azzal a kék, fekete és szürke egyvelegével. Már áramot is kap, de még nem vagyok készen rá. Éhes vagyok. Fogytam is meg nem is. Nem szabad csokit hozni a közelembe. Nagyon nem. Két napja már 76 alatt voltam, erre bekerül a házba egy óriási zacskó m&m’s, én meg éjszaka megvadulok, és betömök egy marékkal a számba, vagy kettővel. Aztán reggel csodálkozom, hogy 76.6. Hogy rohadna, meg ott ahol van.
Na meg a geodéta. Nyáron olyan gyorsan elintézett mindent, boldog voltam, hogy végre valaki érti a dolgát, erre elrontja az illúziómat. Azt hiszem írtam már, hogy január végén kért egy római számot még. Átküldtem neki az alapítót, hogy itt van. Egy hét múlva megkérdezi, hogy de ez a régi, ez marad-e. Azonnal válaszoltam, hogy igen, marad. Ez volt hetedikén. Hétfőn ráírtam (20-án), mert ő kérte, hogy mindent írásban, hogy hol tartunk. Nem válaszolt, tegnap hívtam kétszer, egyszer kinyomott, aztán nem vette fel. Kénytelen voltam bevetni Pasast, ő a titkos fegyverem, agyára tud menni mindenkinek. Jellemzően inkább elintéznek neki mindent, csak soha többé ne lássák. Tényleg csak a legvégső esetben teszem ki ennek az embereket, de úgy éreztem elég volt az édibédi belőlem. Persze az ismeretlen számot egyből felvette az úr, és képzeljétek el, hogy még mindig nem adta be a papírokat. Hogy az a cafrangos szaros mindenit neki, mindjárt megőrülök. Hol az a csoki.
Gyakran visz a hátsó úton a navigáció, ahol ezek nénik, lányok teljesítenek szolgálatot. Eddig érdeklődve figyeltem őket, de a minap rájöttem, hogy ahogy melegszik az idő, nem biztos, hogy erre fogok járni. Télen azért csak van rajtuk ruha, némelyik még láthatósági mellényt is hord, de pár napja majdnem kiégett a szemem miattuk. Eleve délután rengetegen vannak, amikor a dolgos férfiak hazafelé tartanak, úgy kell szlalomozni közöttük, mint tanulópályán bóják között, jó sok bója között. Mivel miattuk nem lehet a megengedett sebességgel közlekedni, van időm bámészkodni. Pont belemerültem egy barna cicanadrágra rávett világoskék csipketangás ringatózásba, amikor szembe jött velem két mosolygós csöcs. Kicsit sikkanthattam, mert Gyerek1 kérdőn nézett rám.
Mi történt?
Te nem láttad?
Mit?
Kint voltak a mellei, az összes.
Nem. De hát láttál már mellet anya.
Persze, de utcán még sosem. Jó, hogy nem szaladtam az árokba miatta.
Itt volt az a pont, amikor eldöntöttem, hogy inkább másik úton fogok járni. Ha 0 fok felett ez a látvány fogad, mi lesz itt, ha jön a meleg. Nem akarom tudni szerintem.
Vagyis nem tölti fel magát vízzel a tartály. Gondoltam megszerelem, mi az nekem. Régen simán megbütyköltem a Sokol rádiót (egyszer fel is gyújtottam véletlenül, de csitt), és volt olyan is, hogy a tévét szedtem szét, meg ha jobban belegondolok, mindent szétszedtem. Nézegettem, vizsgálgattam, aztán ha valamiről úgy gondoltam, hogy nem ott van, ahol logikusan lenni kell, hát barkácsoltam rajta, majd megjavult. Semmi tudatosság nem volt benne, csak erős szugera, de úgy vélem, Trabantot is tudtam volna javítani.
Na de ez a tartály kifogott rajtam, nem olyan, mint régebbi társai, bonyolultabb rendszer, és egyáltalán nem hat rá a szugera meg a matatás. Valahogy a porcelánfedéllel van egyben a kütyü, látványra olyan, mint egy vegyifegyver. Ezt az egész batyut óvatosan anyu kezébe nyomtam, hogy én mindkét kezemmel nagyon komolyan tudjak piszkálni. Úgy nézhettünk ki, mint egy bombaszakértő és a remegő fenyegetett személy, én legalábbis így képzeltem. Matattam rajta jobbról, balról, hümmögtem ahogy a szakik szoktak, de nem jöttem rá a működési elvre, ráadásul se piros, se kék drót nem volt sehol. Az biztos, hogy el van törve. Ennyit közöltem anyuval, meg azt, hogy majd szólok a férfinak a háznál. Óvatosan visszahelyeztem, nehogy a kezemben robbanjon, és megkértem anyut, tartsa magát távol tőle. Azt hiszem, ő nem látta milyen film megy a fejemben, mert kicsit sem lett izgatottabb, félelemnek nyomát sem mutatta, vagy nagyon jól kiképezték és adja itt nekem az ártatlant az otthonkájában.
Nem is tudom mióta tartom rosszul számon az éveimet, annyi biztos csupán, hogy tavaly januárban jöttem rá. Gyuri barátom köszöntötték ismerősei a Facebookon születésnapja alkalmából, amikor valaki kiírta, hogy most már ő is a 45-ösök táborához tartozik. Elgondolkodtam, ha Gyuri 45, akkor én, hogy lehetek 46, hiszen mindketten 71-esek vagyunk. Mondjuk Pasas is, de ő annyira büszke arra, hogy 4 hónappal és 13 nappal fiatalabb, hogy 28 éve nem hagy ki egy alkalmat sem, hogy a születésnapom után 4 hónapig és még 13 napig az orrom alá ne dörgölje, hogy ő milyen ifjú és hamvas. Naná.
Így alakult, hogy nyertem egy évet, de most már nincs mese, holnap igaziból 46 leszek.
Megtettem, amit az idehaza megkövetelt. A cickaseprűvel csak csínyán bántam, kizárólag hivalkodó pókhálókat tüntettem el, és a taposógépet is csak megcsiklandoztam vele, mégse legyen olyan feltűnő, hogy nem használom. Porszívózás, felmosás, főzés, mosás, teregetés, hajtogatás és mosogatás egyveleg 669 kalóriát égetett el. Mondjuk olyan éhes voltam közben, hogy a kanapé alatt talált üres csokipapíron hangosan felzokogtam.
Csak szólok, hogy a nyűgre és hasfájásra egyáltalán nem volt megoldás, és már a derekam is fáj.
Az örök dilemma. Egyszerűen nem szeretek takarítani, és kész. Mindig próbálom valamivel elodázni a pillanatot, amikor elő kell venni a porszívót és a cickaseprűt. Ma is kellene, eddig még megúsztam, most szöszmötölök itt egy kicsit, de aztán el kell kezdenem. Nézzük, milyen ötletekkel próbáltam ma lebeszélni magam.
Lótúrót jel, ez maximum annyit jelent, hogy lapátolhatsz is, ez is munkaköri.
Na jó, megyek. Vagy inkább mégse?
Tegnap Gyerek2-vel elmentünk meglátogatni a nagyikat, előtte Újpesten csalinkáztunk kicsit eladó házakat kutatva, amikor megpillantottunk egy kertben legelésző pónit. Ha nincs velem a gyerek, simán lebeszélem magammal, hogy nem is azt látom amit látok, de megnyugtatott, hogy ő is azt látja. Már majdnem a nagyinál voltunk, amikor visszafordultunk, hogy tényleg póni volt-e, vagy csak jól fazonírozott bernáthegyi. És tényleg.
Lassan két éve már, hogy a kis Nissan Micrámat lecseréltük rá. Kellet egy olyan, amiben tudok váltani a megnövekedett gyermekeim lábaitól, mert ezek mindenhol ott vannak. Jól körül járva a témát esett rá a választás, és csodával határos módon kifogtunk egy olyat, ami tényleg egy idős bácsié volt, 5 évesen 19000 km volt benne, a csomagtartó pokróccal letakarva, 19 volt az átlagsebesség amivel közlekedett. A fék úgy fogott, hogy kirepültem az ablakon. A rendszámból kiindulva csakis Bondos nevet kaphatott, de mivel lány vagyok, Miss. Moneypenny lett. Nagyon jó kis autó, igazán elégedett vagyok vele, néhány hátránya van csupán, amikkel viszont lehet együtt élni. Kicsit keményebb a kormánya, így szinte bőrkeményedés keletkezik a dolgos kis kezeimen. Kissé lomha, ez lehet attól is, hogy a bácsi rosszul szocializálta, ezért elnézem, így nagyobb tempót igénylő előzésbe nem kezdek, és versenyezni sem állok le, mint az első autómmal a kis GTI Golffal. Ami egy parányit zavaró, hogy apró a tankja, 29 L és kész. Amúgy sem szeretem, ha fekszik a mutató, de most már rögeszmésen tankolni akarok, ha a fele alá csökken. A Nissan nagyon durva volt, ha tankolnom kellett, először csak számolta visszafelé a kilométereket, aztán váratlanul felvillant egy akkora kutat jelző ikon, hogy sikítva rongyoltam be az első tankolóhoz. Pasas csak kacagott rajtam, míg nem egyszer csak felhívott, hogy ez a jelzés tényleg nagyon rémisztő.
Az utolsó apró hibát magamtól észre sem vettem volna, ha valamikor kíváncsiságból nem keresek rá az Jazz-el kapcsolatos véleményekre. Itt tudtam meg, hogy a tank az ülésem alatt van, és hallani ahogy lötyög benne a benzin. És banyek, tényleg. Azóta mindig hallom, főleg amikor jól tele van. Szóval ha neked is ilyen autód van, és ezt eddig nem tudtad, hát megszívtad, mert most már te is hallani fogod. Rossz vagyok:)
Lenyűgöznek az apró munkagépek. Itthon nem sokat látni belőlük, csak azokkal a kis helyes sepregetőgépekkel lehet találkozni nyomokban, meg a fűnyírótraktorral. Barátnőm Svájcban él, na, az maga a Kánaán. Akarok egy ilyet. Elképzelem, ahogy reggel, persze nem túl korán, elindulok a kis valamilyen pöfögőn, széles mosollyal integetek mindenkinek, gondom semmi nincs. Barátnőm jól ismeri a hóbortomat, ezért ha lát egy ilyen cukiságot, már készíti is a fotót róla, és elküldi. Hármat nektek is megmutatok, hogy tudjátok miről beszélek.
Már olyan tervem is volt, hogy legalább targoncavizsgát teszek, de az alábbi munkavédelmi videó elbizonytalanított. Klaus nagyon kemény. Érdemes kivárni a végét, de figyelem, vérborzalom.:)
Na jó, hagyom a picsába a targoncát, ezt most küldték a barátaim:)
Tegnap megdorgált a fogyós oldal, hogy aszongya ez ma nem sikerült. Anyád, majdnem éhen haltam. Csalni nem akarok, leszámítva a reggeli kávéhoz elfogyasztott 1 db kekszet, mindent beírok. A sportot is vezetni kell, de ma nem áll szándékomban semmit csinálni, illetve sosem áll szándékomban előre megfontoltan bármit csinálni, de olykor felbukkanok egy uszodában vagy edzőteremben, illetve pingpongozom a garázsban. Lényeg a lényeg, ma sincs tervben semmi mozgás, de mi a helyzet a szexszel? Kuncogva néztem meg az oldalt, hogy van-e ilyen lehetőség benne, és van baszki. Először azt hittem, csak 1 órás intervallumban gondolkodik, nem is értettem, kinek van erre ideje, de most látom, hogy percre lebontja. 4 lehetőség van, átlagos, szenvedélyes, laza és előjáték. A kiválasztott lehetőség után pedig, a szexre fordított idő arányában számolja ki az elégetett kalóriát. 15 perc szenvedélyes szex 109 kalóriát éget el, ha még egy percet rádobunk, semmis lesz a 4 tejeskávé. Őrület. Hogy fog ennek örülni Pasas.
Nem, ez nem rádiófrekvencia, ennyi kiló vagyok, hogy a macska rúgja meg. Tragédia, ennyi még sosem voltam, leszámítva a terhességeket. Kész, vége, lefogyok. Pasas diszkréten felhívta a figyelmem egy oldalra, amit a kollégái használnak, és fogynak tőle. Tegnap este elkezdtem. Szépen beírtam kendőzetlenül minden adatot, miből mennyit ettem, mennyit ittam, mennyit nem mozogtam. Az oldal számolja és jelzi, mit ehetek még, esetemben mit már nem. Saját magam tamagotchija lettem. Ma beírtam előre a kávémennyiséget, a szokásos kefirt, 1 tányér borsólevest, erre azt mondja a kis genya, hogy 1 grammal több zsírt ettem a kelleténél. Eszem vesztem, hol ettem én zsírt? Még csak dél múlt, de már alig ehetek valamit a nap hátralévő részében. Majd iszom jó sok vizet, meg van itthon egy kis zellerszár. Remélem, egyikben sincs zsír. A tejberizsre meg jobb lesz rá se nézni.
hogy a kölykök így a fejemre nőttek. A hálóing, amiben szültem őket, noha nem is eredeti pompájában ragyog, de köszöni jól van, a fürdőszoba mégis férfiborotvákkal van tele. Gyerek2 a minap még simán járt felemás zokniban, most meg vasalt ingek után kutat, sok szerencsét hozzá. Már mindenki magasabb, mint én, leszámítva Boglárkát. A hajhabom mintha párologna, valahogy sokkal többet mosok, és kétszer annyit kell főznöm. Gyerek1 már két fodrászeseményre mondott nemet, bár állítólag nem növeszti. Csak nem lesz hippi. Csendesen szemlélem őket, olyan klasszak lettek, bár ez a szó olyan ódivatúnak hat brühühű.
Szögezzük le, ha valaki egy kicsit is türelmetlenebb a birkánál, az sose vágjon bele.
Az előzményekről annyit, hogy adva van egy hatlakásos társasház, melyből két lakás a mienk és a tetőterét beépítettük, másik két lakásnál szintén beépítés történt, így nőttek a területek, változtak a tulajdoni hányadok. Mindenki a szabályoknak megfelelően járt el, egy lépés maradt, ezt átvezetni a földhivatalnál. Ennek már több mint 10 éve. Na ja. Első körben azért nem történt meg, mert az akkori ügyvédünk elfelejtette értesíteni a lakókat, hogy hiánypótlást kért a földhivatal, így mi azt hittük minden rendben van. Aztán mikor kapcsoltunk, újra elkezdtük egy új ügyvéddel, de akkor meg az önkormányzat nem írta alá, így vártunk, majd csak lesz valami. Közben az önkormányzat eladta a lakást, így már nem lett volna akadály, de ekkor már folyamatban volt az egyetlen zűrös lakás árvereztetése (ami egy külön bejegyzést érdemel, megjegyzem ez is tartott vagy három évig), amit úgy gondoltunk megvárunk. Közben, mi meghirdettük a lakásunkat, vevő is akadt, de a hitelfelvételét nem lehetett addig indítani, amíg nem írják át a földhivatalnál a négyzetmétereket.
Tavaly januárban tehát, elkezdtem ismét intézni az okirat módosítását. Akkor még bizakodó voltam. A földhivatal kér egy geodéta által rajzolt és záradékolt alaprajzot, kell az önkormányzattól az érintett lakásokra vonatkozó hatósági bizonyítvány, és a jogi képviselő által módosított okirat. Szuper, gondoltam ez nem kihívás. Az első fejvakarás az önkormányzat volt. A sima hatósági 3000 Ft/db, nekem erre volt szükségem, de ők kitalálták, hogy mivel nagyon régi az ügy, inkább rajzoltassam meg építésszel, ők azt és a lakásokat szemlézik 20.000 Ft/db-ért, az építész kb. 250.000 Ft lett volna, és nem, a geodéta rajz nem jó neki. Hát meg az apátok izéjét, jó lesz nekem a sima, senki nem épített át azóta semmit, adják ki az eredeti tervek alapján. Ez a móka 1 hónap volt.
Következett a geodéta felkutatása. Ennek pont ma van egy éve, hívta fel rá figyelmemet a Facebook reggel. Egy ismerősöm ajánlott egy szakit, aki viszonylag kedvező áron vállalta a rajzok elkészítését, viszont csak márciusban tudja kezdeni. Mivel közel 200.000 Ft-tal olcsóbban csinálta az ismeretségnek köszönhetően, mint bárki más, így vártunk rá. Bár ne tettük volna. Közel 4 hónapot vett el az életünkből, majd felszívódott. Nem is értem miért vállalta el, mint később megvilágosodtam, évek óta nem adott be semmit a földhivatalhoz, így fogalma nem volt a mai szabályokról. Legalább pénzt nem kért érte. Már júliust írunk, amikor végre sikerül kikönyörögnöm egy új geodétától, hogy csinálja már meg. Teszem hozzá, ügyvédet sem könnyű vadászni, okirat módosítást egyszerűen nem vállalnak.
Megint felcsillant a remény, hogy vége lesz egyszer talán, de ekkor megunták a vevőink a várakozást. Nem is értem miért. De nem adtam fel, ezt már megcsinálom, ha bele döglök is. No, záradékolta a geodéta, de ekkor váratlanul a földhivatal egy új dolgot kért. Hogy a fene esne beléjük. Két macika ülhet egymással szemben, mindkettő foglalkozik az ügyünkkel, de nincs az az Isten, hogy ezek ketten ugyanazt mondják és kérjék. Közben az ügyvédünknek is bonyolódott az élete, ezért kicsit mellőzött minket. Úgy repülnek a hetek, hónapok, hogy csak pislogok. Közben megint van vevőnk, akik annyira beleszerettek a lakásunkba, hogy hajlandóak kivárni a folyamat végét, de hiszem, ha látom.
Kis ízelítő még napjaimból a geodétával. Múlt héten írja nekem, hogy kell egy római szám még a rajzra. Kérdezem az ügyvédet, hogy milyen római számot akar. Kapom a választ, hogy ami az alapítóban van. Elküldöm az alapítót a geodétának, szerintem nem most először, hogy írja ki ami kell belőle. Ez volt egy hete, erre ma visszakérdez, hogy ok, de ez a szám lesz az újban is? Banyek, én azt hittem már múlt héten beadta, erre még csak itt tartunk a rómaiaknál? Hát mit adtak nekünk a rómaiak???
Ui.: Azt persze még véletlenül sem tudja senki megmondani, hogy kell-e illetéket fizetnünk, ha igen mennyit, eladásnál kell-e adóznunk, ha igen mennyit, és hány éves a kapitány. Bár igaz, ami igaz, valami azt súgja, ezen még ráérek idegeskedni.
Nagyon kiakasztott. Nem kéne, de ez van. Múlt hétvégén, amikor korra, nemre, életvitelre tekintet nélkül beleböfögte az éterbe mindenki pacekjába, felhorkantam. Élem az életem, rendes asszonyka vagyok, van két zseniális gyermekem, szuper férjem, nincs tartozásom, nem lopok, nem káromkodom, mindenkinek segítek, gondoskodom anyukámról és anyósomról, a kutyával is jól bánok, erre jön egy idegen, és lehazaárulóz. Mégis, hogy gondolta, mi alapján? Összevetném az életem az övével. Mondhatnám, hogy aki mondja másra, az mondja magára, meg csinálhatunk belőle viccet itthon, amit amúgy csinálunk is, de akkor is, álljon meg a menet. Mi a baj azzal, ha népszavazást szeretnénk egy mindenkit érintő kérdésről? Aztán majd a többség dönt, és úgy lesz, ahogy lennie kell. Engem személy szerint hidegen hagy a sport, sőt, ha egy rövid számítást végzek, a legszűkebb családomat is, hiszen négy emberből három sosem kapcsolná be azért a tévét, hogy megnézzen egy sportközvetítést. Kakukk legyek amúgy, ha bármelyik sportoló miattam sportolna. Persze örülök a sikereiknek, de jobban drukkolok anyukámnak hó végén, hogy sikerül-e kijönni a nyugdíjából. Arra is kíváncsi lennék, ha konkrétan mindenkinek zsebbe kellene nyúlnia, és fejenként 20.000 Ft-ot bedobni az olimpiai perselybe, mennyi jönne össze. Na mindegy, kimorogtam magam, de az a hülye, aki mondja.
Tegnap két dologra kaptam fel a fejem a rádióban. Az egyik, hogy az utasok panaszkodnak a tömegközlekedésre, hogy csúcsidőben nagyon zsúfolt, és sokszor fel sem tudnak szállni a kiválasztott eszközre. Mi volt erre a válasz? Nem jó a helykihasználásuk! Aztán persze még magyarázták, hogy a járatok csak 70 %-ban telítettek, mert az utasoknak vannak kedvenc ajtóik, és ahhoz ragaszkodnak. A fene a jó dolgukat. Rég nem közlekedem tömegen, de emlékeim szerint egy busz egész jól látható úgy egészében, szerintem senki sem játszik kiszámolóst az ajtókkal, a metrónál meg nincs idő végig szaladni a tömegben, hogy hova lehet még bepréselni magunkat. Gyerek1-gyel elmókázgattunk, hogyan lehetne helytakarékosabb, Laokoón csoportot alkotva teszteltük, hogy ha csak ő kapaszkodik erősen, meg mondjuk ketten még belé, akkor valóban sokkal kisebb helyet foglalunk, de mondjuk az ülők ölébe is ülhetnének páran.
A másik történet egyáltalán nem vidám, az Önindítóban a családon belüli erőszak volt a téma. Nem hallottam az egész műsort, de érdemes meghallgatni, ha valahol megtalálható. Elképesztő számok vannak, és ez biztos több is, mert az emberek hallgatnak. Volt egy betelefonáló is, aki 20 éven keresztül tűrte a bántalmazást, és csak azért lett vége, mert meghalt a férje, és nem, nem ő ölte meg. Szavakat sem találok. Mi, akik normálisan élünk, el sem tudjuk ezt képzelni, miérteket és okokat firtatunk, kételkedünk és nem értjük. Belegondoltam, hogy milyen lehetőségei vannak azoknak, akik kilépnének ebből. Egy bőrönddel és gyerekkel világgá mennek? Felszámolnak mindent? Ki védi meg őket? Munka, lakhatás, élet? Legtöbbször a félelem és szégyen miatt titkolják. Nagyon remélem, hogy az ismerőseim között senki nincs ilyen helyzetben, ha mégis, könyörgöm, szóljon, kérjen segítséget.
Még, hogy a Mikulás nem létezik. Ez a kis gombszemű a frászt hozta rám, ahogy lapított a mosógépben. De hogy került oda? Más magyarázat nincs rá, csak a Mikulás keze lehet a dologban, mert a családban mindenki kerüli a mosógépet, de még a szennyestartót is valami idegen civilizációból származó tárgynak vélik, aminek a használata félelmet kelt, és csak nekem van védettségem ellene, tulajdonképpen én magam lehetek a vámpírok ellen a fokhagyma is.
Gyerek1 elkezdte olvasni a blogot. Nagyon tetszik neki, de szerintem ez csak olyan családi izé, mert nagyon sok történet róluk szól, azt meg szívesen hallgatja a gyerek. Én már kicsit unom ugyan anyukám történetit, főleg, mert még a bölcsődéből is vannak emlékeim, de hagyom neki elmesélni, ezredszerre is hogyan feküdtem le a porba a kispárnámra, amikor egy jóindulatú szomszéd megkérdezte, hogy Katika hogy fekszel le, mert ettől ő olyan boldog. Az öregeknek amúgy küldetéstudatuk is van, ez is egy boldogságforrás. Bármi, amiben segíthetnek intézkedni elsőrendű feladat lesz, és azonnal teszik a dolgukat. Anyunál meglehetősen szűk a lista, mert csupán a posta-piac-patika-közért négyszögben mozog, ja és a temető, de úgy szerez tojást, mint más senki. Heti rendszerességgel adok neki valami feladatot, hogy tudjon zsizsegni, amire amúgy nincs szükségem, de olyan édes és büszke, amikor végez vele. Szakadatlanul gyűjti az akciós kuponokat, és kérdezgeti, hogy mire van szükségem. Májkrém vagy gabonapehely megfelelő lesz. Ha megcsappan a csokisdoboz tartalma, már indul is a piacra, ezért néha én is fogyasztok belőle, de csak a küldetés miatt.
De elkalandoztam a gyerektől. Úgy derült ki a blogolvasás, hogy fej-vakarva kérdezte, hogy sok baj volt-e velük, amikor még kicsik voltak, és nem lehetett egyszerű nekem. Megnyugtattam, hogy minden percét imádtam, kimondottan szórakoztatóak és egyáltalán nem voltak rosszak. Persze erre mindig akkor jöttem rá, amikor más gyerekekkel együtt voltak, mondjuk egy zsúron, és láttam a különbséget az én két bűbájos gyerekem és a kis pokolfajzatok között. Ezek tényleg soha semmi extrát nem csináltak, vagy csak az idő megszépít mindent.
Aztán meg jött azzal a bejegyzéssel, hogy mit értek az alatt, hogy tünetileg a férfiak havonta kétszer menstruálnak. Elmagyaráztam. Most figyeli az apját, és a cinkosom lett, bizonyságot szerzett állításom.
Lesz ebből még baj.:)
Kicsináltam magam egy jófajta májkrémválogatással. Péntek éjjel, midőn aludni tértem már sejtettem, hogy ez az éjszaka más lesz, mint a többi. Gyomromat ezer rút manó bokszolta, de nem adtam meg magam, próbáltam álomba szenderülni. Küzdöttem rendületlenül, de még addig se jutottam, hogy a takaró átmelegedjen. Ücsörögtem a fajanszon, ölelgettem a lavórt, a lábam zsibbadt, és a görcsök közepette azon drukkoltam, hogy csak ne kelljen használni a lavórt, mert lyukas az alja. Nem értem én ezt, mindig veszek egyet, aztán valamelyik gyerek rááll. Mondjuk sejtem melyik az a lókötő.
Három óra körül sikerült elszenderednem magzatpózban. A másnap kótyagosan telt, de egyéb bajom nem volt. Este csak nem bírtam ellenállni a májkrémnek, és mivel részemről nem is ez volt a fő gyanúsított, bátran csemegéztem belőle ismét. Hajnal két óra körül jött a felismerés, hogy ezt bizony elcsesztem. Gubbasztottam a nagy fehéren hajnalig, de másnap már nemet mondtam a gyilkos májkrémnek. Pedig a gyümölcs ízű igazán kitűnő volt.
Marha álmos vagyok, részint mert korán keltem, no meg későn is feküdtem. Tegnap este színházban voltunk, pontosabban a Müpában operát néztünk, vagy valami olyasmit, nem értek hozzá. Itt a pontos leírás: https://www.mupa.hu/program/eotvos-peter-es-a-becsi-filharmonikusok-2016-11-24_19-30-bbnh
Még sosem láttam operát, mondjuk olyan igazit most sem, de én azt hittem olyan lesz. Izgatott voltam, miként fog rám hatni, inkább Micsoda nős lesz, vagy Életrevalók reakció. Egyik sem végül, műértő sem lettem, de mindenképpen különleges élmény volt.
Eötvös Péter: Halleluja – Oratorium balbulum a szöveget Esterházy Péter írta hozzá, melyet az előadás előtt Mácsai Pál olvasott fel igazán kiválóan. Azt hiszem, őt bármeddig tudnám hallgatni. Kimondottan szórakoztató volt, és azt gondoltam ez valami vicc, hogy csak a költő valódi gondolatai a műről, de nem, tényleg ez volt az opera szövege. Tudatlan vagyok na, meg a zenei műveltségem is kimerül Stingben és U2-ban.
Utána pici szünet, nagy költéssel a büfében. Isteni panda cottat ettünk, került amibe került, és tudom, hogy panna, de a panda mindennél cukibb.
Közben csodáltuk az épületet, az a sok szín és forma varázslatos, de a lépcsők kergetőzésre teljesen alkalmatlanok, nem lehetne felvenni egy ritmust, mert nincs két egyforma lépcsősor.
Aztán meg egy lány vonta el a figyelmemet, ismerősnek tűnt, de nem tudtam rendesen megnézni, mert ő is mindig nézett, ettől zavarba jöttem, mert kevéske haja volt, és biztos azt gondolta, hogy azért nézem, pedig nem. Aztán rájöttem, hogy a Karafiáth Orsolyára emlékeztet, ettől megnyugodtam, és már nem is néztem. Így röpült el a félórás szünet, bezenéltek minket a helyünkre, majd elkezdődött az előadás.
Gyanús volt, hogy sok a szék és nincs díszlet, de nem törődtem vele. Elkezdtek beszállingózni a zenészek, a kórus, az énekesek, és a karmester. Jó sokan voltak, és a közönség mindenkit megtapsolt. Ennek biztos hagyománya van, hát tapsikoltam én is. A kórus hölgy tagjain olyan lila felső volt, ami nagyon hetykén domborította ki a cicijüket, nem tudtam nem észrevenni, de a fiúknak nem tűnt fel, így biztos én nem vagyok százas.
Elkezdődött. Nem volt mozgalmas a színpad, csupán az énekesek álltak fel és ültek le, de mégis annyi látnivaló volt, hogy alig tértem magamhoz. Ez a rengeteg gyönyörű hangszer, mikor mi honnan szól, az összeszedettség, és azok a hangok, nahát. Azt meg nem is értem, hogy vannak olyan nagyszerű és különleges emberek, gondolok itt a zeneszerzőkre, akik ezt mind átlátják, áthallják és le is írják. Rövidebb volt, mint amit Mácsai felolvasott, az gondolom a vágatlan verzió volt.
Megint egy szünet következett, ismét büfé, egy vagyon, még egy panda cotta meg a perecek. Muszáj volt enni a nagy riadalomra, a szemébe néztem Matolcsynak. Szerintem ő volt az, ha nem ő, akkor csak Hurvinek lehetett.
A szünet a kórus előadásában Schönberg: Friede auf Erden (Béke száll a Földre) következett. Ettől mondjuk nem vágtam hanyatt magam, de kétségtelen, néha tetszett is. Ez olyan 13 perces volt, utána Mahler: X. szimfónia – Adagio következett. Na ez szuper volt. Helyenként nagyon filmzenére hasonlított, Harry Pottert és az Onedin családot egyértelműen felfedeztem benne.
Jó kis este volt összességében.
Hét nap van a hónapból, törpéből is annyi van, meg a kis kékek, de az mindegy. Mindig gondolkodom, hogy mi legyen a cím, hát most a törpék lesznek, csak jusson eszembe mindnek a neve. Reggel az autóban a Petőfi rádiót hallgattam, a haszontalan tárgyak volt a téma. Eszembe jutott nekem is számtalan kacat, ami egykor jó ötletnek tűnt, aztán a világon semmire sem volt jó. Egy betelefonáló az asztali vattacukor gépet említette, amiről nekem a kukorica pattogtató ugrott be. Amúgy ez nem lenne mihaszna, sokszor használtuk, amíg el nem romlott, hanem funkcionálisan nem értem a kitalálója gondolatmenetét. Már a neve is csodálatos, pattogtató ördög, gondolom emiatt választottuk ezt. Azzal a folyamattal nincs is semmi probléma, amíg elkészíti a kukoricát, lehet fűszerezni, jól néz ki, finom is meg minden, de ahogy ki kell venni belőle, na kérem az a mutatvány. Ahogy a képen is látható, van az alja, ez maga a csináló, és van a tető, ami tál is egyben, ez fogja fel a szökdécselő kukoricákat. Milyen praktikus és szép, gondolja az egyszerű asszony mindaddig, amíg tálalni nem kell. Ahhoz, hogy a kukorica a tálban maradjon, fejre kell állítani az egész szerkezetet, ami, naná hogy átforrósodik, ráadásul, ha megfordítod, kicsit kifolyik a kókuszzsír, ettől parányit összeragad a tető és a gépszerkezet, tehát piszkálni kell, hogy lecuppanjanak egymásról, és ez a mutatvány. Két kezeden a fogókesztyű, mindkét kezeddel tartani kell, mert nincs fogás rajta, és közben valahogy maszatolni valamivel, hogy szétváljanak. Kb. olyan, mintha a kenyérpirítóból ki kellene rázni a beragadt zsíroskenyeret. A tálat sem tudod tálnak használni, mert rést biztosítottak a keletkező gőz távozásának, ám ezen logikusan talpára állítva más is ki tud jönni, és a kis sapka, amit adtak hozzá, hogy abba állítsd bele, lófaszt sem ér, mert fordítás közben örülsz, ha sérülés nélkül szétválasztod a gépet, nemhogy még pont arra is essen a tál hibátlanul. Szóval igazi kaland vele az élet, főleg ha egymás után kettőt is készíteni szándékozol. Tulajdonképpen örömtáncot jártam, amikor végre bedöglött. Időbe tellett, mire kihevertem, most már merem nézegetni a következő modellt.
Októberben elhatároztam, hogy csatlakozom a kezdeményezéshez, és novemberben nem iszom szeszt. Azt mondják, hogy ez pont az olyan ivóknak való, mint én, aki egy héten egyszer, netán kétszer fogyaszt alkoholt, és az egy hónap alatt majd jól kiderül az itallal való kapcsolatom. Mivel veszélyeztetett faj vagyok, lévén apám alkoholista volt, kíváncsisággal telve vágtam bele a kísérletbe. Igazából nincs semmi, nem hiányzik, nem alszom jobban, nem kívánom az ízét, remélem gondolni is csak azért gondolok rá, mert nem lehet. Rendszeresen olvasom a csoport hozzászólásait (mert csoport is van), a 22. napon sokan elvéreztek, meg persze rögtön az elején az első két napban. Furcsa módon jól esik látni mások sóvárgását, hogy bezzeg én milyen jól bírom. Mondjuk tegnap kaptam egy üveg pálinkát, az van ráírva, hogy 2013 regionális arany érem, a manóba. Nézegettem egy darabig, gondoltam rá, hogy biztos finom, ha már regionális arany, aztán szépen betettem a kamrába a másik flaska mellé. Büszkeség és kaján vigyor. Ja, és még a hónap elején kellett átraknom az óriási üveg becherovkát a mélyhűtő ajtajából hátra, a fagyasztott gyümölcsök mögé, mert minden alkalommal megszólított, amikor kinyitottam valamiért.
Pasas rendes, ő is csinálja velem, nála sincs semmi probléma, ha csak az nem tünet, hogy napok óta kukacoskodik velem, én meg gondolati szinten egy kuktával ütlegelem a fejét ütemesen.
Még 7 nap van hátra, csak nem történik már semmi.
Kis helyzetjelentés, mert vagy hat év kimaradt a blogból. Én 45 lettem (mondjuk nyertem egy évet, mert már tavaly is azt hittem, hogy ennyi vagyok), gyerek1 és 2 kamaszodik, szőrös a lábuk, magasabbak nálam, szemtelenek, mutálnak, de cukik. Pasas jól van, terveket szövögetünk házvásárlásra, de ez egy hosszabb mese lesz, nagyon szövevényes, hajtépős
Egyre több barátom él már külföldön, ezért többet beszélünk, mint amikor itthon laktak, így főzés közben mindig van társaságom.
Lett egy kutyalányom, Boglárka. 2015. február 6-án jött hozzánk három hétre, amíg anyósom kórházban volt. Idén a nevemre vettem. Rém helyes, most is néz. Mondjuk nem lát a hajától, úgy néz ki, mint Sajó a Jamie és a csodalámpából, csak sokkal kisebb. Róla teszek fel fotót, gondolom nem zavarja. Most van túl a tüzelésen, a világon mindenkitől csak azt akarta. Szomszéd néni csodálkozott is, hogy milyen kedves hozzá, aztán mikor mondtam miért, már nem volt olyan boldog.
Szóval itt tarunk most, kicsivel a nyugdíj előtt.
Ma végre eljutottam az uszodába. Sikerült 30 perc alatt megtennem a kitűzött távot, körforgalomban, szóval megy ez gyorsabban is. A végén megpróbáltam egy bukófordulót, ki tudja miért, szemüveg nélkül. Azt sem tudtam merre vagyok, és az orrom is telement vízzel, szóval ez még nem megy. Kampányoltam az uszodásoknál, megnyugtattam őket, hogy a szívem lila, nem az számít, hogy Ferencvárosi alapítványokért úszom, hanem a tett.:)
Az egész 3 éve kezdődött, amikor anyósomnak fekély lett a jobb lábán. Több műtét, kezelések, rengeteg gyógyszer, pénz, kötszer miegymás. Ez a lába nem százas, de legalább van. Tavaly augusztusban a másik lábán is lett, de ez valami rosszabb fajta, nagyon gyorsan terjedt. November környékén beküldték a Honvéd kórházba, hogy mondjanak valamit, hát mondtak is. Egy orvos ránézett, közölte, hogy le kell vágni, keressen egy sebészt, oszt jó napot. Pánik, fejvesztés, rohangálás, orvoshegyek, nem, még nem kell levágni.
Márciusban mentő vitte be szintén a Honvédba, agyvérzésre utaló tünetekkel, ezzel minimálisan foglalkoztak, mindenki csak a lábát akarta levágni. Reggeltől ott várakozott, majd délután átvitték a Mávba. Ott éjfélig még páran mondták, hogy levágni, majd miután reggelig ücsörgött egy kötözőben, átvitték az Uzsokiba. Ott megint minden vizsgálatot elvégeztek, majd szintén mindenki vágni, vágni. Összeomlás, beszélgetés, derékbeadás.
Levágták. A meglepő az volt, hogy visszakaptam a régi jó fej anyósomat, akit a három év szenvedés alatt alig láttam. Nagyon jól viselte a lába elvesztését, bizakodó, jókedvű, élni akar, felépülni, örülni a rengeteg új zokninak, és a félárú pedikűrnek.
Eztán áthozták Újpestre rehabilitálni. Az első meglepetés az volt, hogy betették a szinte haldoklók közé, hogy erősítsék az optimizmusát. Ezt még feldolgoztuk. Kell ám mindenféle eszközöket készíttetni, pl. lábat, s persze megvannak az erre szakosodott üzletek. Lett volna egy cég, ami ott van, ahol anyukám lakik, ismerjük őket, ráadásul a mesternek szintén hiányzik a lába, így jól jött volna a személyes tapasztalat, logikusnak látszott velük csináltatni. Itt jött az első döbbenet, na jó, nem ez volt az első, de ez volt az amikor kezdtem elveszíteni a türelmemet. Az orvos megfenyegette, hogy ha nem az készíti a lábat, aki bejár a kórházba, akkor hazaküldi anyósomat, és tanítsa meg járni, aki akarja. Na bassza meg. Ne gondoljátok, hogy szakmai szempontok miatt akarta, pusztán anyagi okok vezérelték.
Hosszas tépelődés után, anyósom belement, rendesnek látszott a tag, és ne zavarják már haza ugye. Elkészült az első prototípus, gyakorolt a gyógytornásszal, szófogadó volt, jókedvű, majd derült égből jól meglepett, hazaküldte az orvos.
Haza, a második emeletre, ahol nincs lift, ahol a másik oldalon van a korlát, mint ahogy gyakorolták a lépcsőzést. Hogy nem kérdezték meg, hogy fürdőkád van-e otthon, vagy zuhany, hogy milyen segédeszközökre lehet szüksége. Letette a szállító az előszobában, és csókolom.
Még itt sem kaptam agyvérzést, azt csak most hétfőn. Próbáltam szerezni egy fürdőszéket, olyat ami kifordítható. Mondták a boltban, hogy írassam fel, mert úgy nem olyan drága. Jó. Képzeljétek, a rehabon már nem írják fel, mert nincs ott. Az SZTK-ban, csak hétfőn írják fel, derült ki kedden, következő hétfő Pünkösd volt, esőnap nincs, így most hétfőn mentem a papírokkal. Aha, meg ahogy Pistike elképzeli. A forgóst nem írhatják fel, mert kevés lábát vágták le, csak akkor jár, ha mindkettőt elveszti. Az sem vigasztalt, hogy az amúgy nagyon kedves doktornő lánya is tudja használni a fix széket, csak ide kell egy törölköző, meg jól kapaszkodni valaki hajában, és ne legyen majd hetven éves. Csüggedten rendeltem alá magam a szabályoknak, hogy akkor legyen a fix, meg valami kapaszkodó. Hol a beutaló? Milyen beutaló? A körzetitől. Az nincs, nem mondták anyósomnak a telefonban. De fenn van a neten. Na ja, biztos azt bogarássza a kis öreglány. Most akkor mi lesz? Kérjen időpontot következő hétfőre, és hozza a beutalót. Szuper, akkor még egy hét cicamosdás.
Közben a lábából is kiesett egy szeg, a megcsináló már nem olyan cuki, mint a kórházban, én vigyem el a lábat, mert ő ugyan ki nem megy egy kalapáccsal.
Á, kész vagyok, lábakkal szaladgálok amin rajta van egy rózsaszín sportcipő, mankókat, botokat, járókereteket kerítek, és még valami harisnya is kell, aminek nem tudom a méretét, hogy fel kell-e íratni, és kell-e beutaló hozzá valamelyik hétfőre.
Szombaton a pizsamabulin lelkesen támogatták barátaim az elméleti felkészülést, mindenki felvette az úszósapkámat, hogy lássam, nem csak én vagyok ocsmány benne. Mondjuk a fejünket is lemértük elsőként szobamérlegen, majd konyhain is, de nagyon kilengett, az eredmény értelmezhetetlen. Egy kiló liszttel könnyebb dolgunk lett volna mérés szempontjából, mert az nem röhög közben. Áramvonalasabb sem lettem az este folyamán, sőt.
Vasárnap dehidratált voltam, az ágyba is óvatosan fordultam, nemhogy vízbe merészkedjek.
Hétfőn a bukófordulót próbáltam gondolatban, még nem megy, nagyon nehéz.
Hétfő este és kedden felpaprikáztam magam az egészségügyön, de az egy következő bejegyzés lesz.
Ma még nem tudom, miért nem megyek.
Már tervezem egy ideje a visszatérést, de mindig akadt valami kifogás, ám most vállalkoztam valamire, ami remek ösztönzőnek tűnik.
Támogatókat keresek egy jó cél érdekében. Minden forint számít, így ha szeretsz adakozni, vagy még csak a vágy volt meg benned, ne késlekedj. Én a dolog nehezét elvégzem, úszom. Nem is az úszás lesz kihívás számomra, hanem a fürdősapkában megjelenés. Láttam már olyat, akinek jól állt, nos, az nem én vagyok. Kell a lelki támasz, a bíztatás, ez pedig úgy jut el hozzám, hogy pörög a számláló. Segítsetek, hogy elérjem a kitűzött célt, ha több lesz, az se baj.:)
Az oldalon mindent megtaláltok http://www.swimathon.hu/ , én meg itten vagyok http://www.swimathon.hu/swimmer/zagyva-katalin/
Még 29 nap van az eseményig, vagy 28? Tegnap jelentkeztem, akkor még nagy volt a mellényem, mára eszméltem, hogy talán formába kellene hozni magam. Számot vetettem az elkövetkező napjaimmal, és kialakítottam a magam kis edzéstervét. Ma például megpucoltam 1 kg borsót úszósapkában, és kézzel mosogattam, hogy a vizes érzés is meglegyen. Holnap pizsamabuliban leszek, így megint nem jutok uszoda közelébe, ezért azt találtam ki, hogy bugyi helyett fürdőbugyit veszek fel, és üdítő helyett vizet iszom kisérőnek a pálinkához. Vasárnap pihenek, hisz azt is kell valamikor.
Ma is erőt vettem magamon, ezt már mondhatom rendszeres
edzésnek. Mutatom Pasasnak, hogy milyen fura helyen van izomlázam, erre azt
felelte, hogy az bizony a combizom. Szóval van combizmom, ezt mindenképpen
sikernek könyvelhetem el, az viszont rosszul esett, hogy nem adott söréből,
mondván úgy is fogyózok. Mázli, hogy van itthon száraz fehérbor, hajrá
Debrecen.
Megnyugtatásul közlöm, hogy most már csak írok a futásról,
ha nem megyek, illetve ha séta nélkül sikerül megtennem egy kört.
Azt hiszem ezzel a tempóval és
szuflával, úgy 4-5 hónap, és menni a fog a 400 méter egyhuzamban is akár.
Kitartás, ennyi a titka, vigyorgok nagyképűen. Rémesen utálok amúgy futni,
illetve rémesen utálok minden olyan dolgot, amiben nincs szemernyi játék, avagy
huncutság. Méltán merül föl a kérdés, akkor miért pont futni kezdtem el ma 2009
nyarának, utolsó hetének kezdetén? A válasz egyszerű, lustaságból. Az a hír
járja, hogy a futás a leghatékonyabb, bemelegítéssel együtt is viszonylag
gyorsan lezavarható, nem kell hozzá utaznom, és lássuk be, a környéken senki
sem fog lenézni, ha nem a legújabb és legdivatosabb macinacimban nyargalok.
Komolyan büszke vagyok magamra, és ha holnap is futok, még
jobban fog dagadni a mellem, és ha sikerül elfelejtenem a szelet csoki tortát a
hűtőben, még szobrot is állítok tán magamnak.
Vevő: Vacak ez a hűtő.
Én: Valóban, de mivel nem a Keravillban vagyunk, hanem lakást nézünk, emelkedjünk ezen fölül.
Valaki emlékeztessen majd, hogy írjam le Lambada a festő szösszenetét, a hogyan éli meg családom a szmogriadót, valamint a valami gyanús Csepelen összeesküvés elméletemet. Ja, és a demokrácia szemléltetése reggelivel.
Felesleges, mint kapucniban oldalra fordulni.
-Ébresztő, éhesek vagyunk.
-Na, pont azt álmodom, hogy Johnny Deppel megyünk az Ikeába.
-Mit vesztek?
-Ágyat gyerek1nek.
-Na jó, vegyétek meg, de aztán süsd azt a párizsit.:)
Gyerek2 az ölben, muzsikát hallgatunk, melyben a nóta
szerint angyalok ajándékot hoznak.
A gyermek részéről joggal vetődik fel a kérdés, hogy akkor
most nem a Jézuska hozza az ajándékokat?
Ki hogy hívja, van aki Angyalnak, van aki Jézuskának, de
mivel eddig még senki sem látta, lehet akár a Pókember is.
Tegnap a kollégámnak mottót kellett választania, ami tükrözi személyiségét, megnyerő gondolom, és figyelemfelkeltő. Mivel tanácstalan volt, ajánlottam neki kettő frappánsat, és ha már így alakult, alkottam magamnak is egyet, amit persze biztos nem választ majd, de attól még király, és engem tükröz.
Szóval az én mottóm: A mini vaníliás karikában az a csodálatos, hogy a közepébe éppen illeszkedik egy drazsé.
És a legszebb az egészben, ha akarja az ember, simán beleképzel valami körmönfont dolgot, pazar sejtelemmel ruházza fel, alkalmanként mögöttes tartalmat képzel bele, pedig a mondat tényleg nem jelent mást, minthogy tegnap este félholtra zabáltam magam édességből, és drazsét dugdostam a mini vaníliás karika kellős közepébe áhítattal.
átírnom a bevezetőt, mert már két évvel idősebb vagyok. Ennél a pontnál képzeljetek ide hangos felzokogást, kezem homlokomhoz emelem, majd aléltan rogyok össze a ténytől. Mindjárt alulról súrolom a negyvenet. Megint felzokogok.
