Szundi

Marha álmos vagyok, részint mert korán keltem, no meg későn is feküdtem. Tegnap este színházban voltunk, pontosabban a Müpában operát néztünk, vagy valami olyasmit, nem értek hozzá. Itt a pontos leírás: https://www.mupa.hu/program/eotvos-peter-es-a-becsi-filharmonikusok-2016-11-24_19-30-bbnh

Még sosem láttam operát, mondjuk olyan igazit most sem, de én azt hittem olyan lesz. Izgatott voltam, miként fog rám hatni, inkább Micsoda nős lesz, vagy Életrevalók reakció. Egyik sem végül, műértő sem lettem, de mindenképpen különleges élmény volt.

Eötvös Péter: Halleluja – Oratorium balbulum a szöveget Esterházy Péter írta hozzá, melyet az előadás előtt Mácsai Pál olvasott fel igazán kiválóan. Azt hiszem, őt bármeddig tudnám hallgatni. Kimondottan szórakoztató volt, és azt gondoltam ez valami vicc, hogy csak a költő valódi gondolatai a műről, de nem, tényleg ez volt az opera szövege. Tudatlan vagyok na, meg a zenei műveltségem is kimerül Stingben és U2-ban.

Utána pici szünet, nagy költéssel a büfében. Isteni panda cottat ettünk, került amibe került, és tudom, hogy panna, de a panda mindennél cukibb.

Közben csodáltuk az épületet, az a sok szín és forma varázslatos, de a lépcsők kergetőzésre teljesen alkalmatlanok, nem lehetne felvenni egy ritmust, mert nincs két egyforma lépcsősor.

Aztán meg egy lány vonta el a figyelmemet, ismerősnek tűnt, de nem tudtam rendesen megnézni, mert ő is mindig nézett, ettől zavarba jöttem, mert kevéske haja volt, és biztos azt gondolta, hogy azért nézem, pedig nem. Aztán rájöttem, hogy a Karafiáth Orsolyára emlékeztet, ettől megnyugodtam, és már nem is néztem. Így röpült el a félórás szünet, bezenéltek minket a helyünkre, majd elkezdődött az előadás.

Gyanús volt, hogy sok a szék és nincs díszlet, de nem törődtem vele. Elkezdtek beszállingózni a zenészek, a kórus, az énekesek, és a karmester. Jó sokan voltak, és a közönség mindenkit megtapsolt. Ennek biztos hagyománya van, hát tapsikoltam én is. A kórus hölgy tagjain olyan lila felső volt, ami nagyon hetykén domborította ki a cicijüket, nem tudtam nem észrevenni, de a fiúknak nem tűnt fel, így biztos én nem vagyok százas.

Elkezdődött. Nem volt mozgalmas a színpad, csupán az énekesek álltak fel és ültek le, de mégis annyi látnivaló volt, hogy alig tértem magamhoz. Ez a rengeteg gyönyörű hangszer, mikor mi honnan szól, az összeszedettség, és azok a hangok, nahát. Azt meg nem is értem, hogy vannak olyan nagyszerű és különleges emberek, gondolok itt a zeneszerzőkre, akik ezt mind átlátják, áthallják és le is írják. Rövidebb volt, mint amit Mácsai felolvasott, az gondolom a vágatlan verzió volt.

Megint egy szünet következett, ismét büfé, egy vagyon, még egy panda cotta meg a perecek. Muszáj volt enni a nagy riadalomra, a szemébe néztem Matolcsynak. Szerintem ő volt az, ha nem ő, akkor csak Hurvinek lehetett.

A szünet a kórus előadásában Schönberg: Friede auf Erden (Béke száll a Földre) következett. Ettől mondjuk nem vágtam hanyatt magam, de kétségtelen, néha tetszett is. Ez olyan 13 perces volt, utána Mahler: X. szimfónia – Adagio következett. Na ez szuper volt. Helyenként nagyon filmzenére hasonlított, Harry Pottert és az Onedin családot egyértelműen felfedeztem benne.

Jó kis este volt összességében.