Hol van már a tavasz?

Kezdek depressziós lenni a színek hiányától, fényt akarok, rügyeket, virágokat és illatokat. Le vagyok merülve, és a helyzetet csak rontja, hogy a porszívó megint itt néz rám azzal a kék, fekete és szürke egyvelegével. Már áramot is kap, de még nem vagyok készen rá. Éhes vagyok. Fogytam is meg nem is. Nem szabad csokit hozni a közelembe. Nagyon nem. Két napja már 76 alatt voltam, erre bekerül a házba egy óriási zacskó m&m’s, én meg éjszaka megvadulok, és betömök egy marékkal a számba, vagy kettővel. Aztán reggel csodálkozom, hogy 76.6. Hogy rohadna, meg ott ahol van.

Na meg a geodéta. Nyáron olyan gyorsan elintézett mindent, boldog voltam, hogy végre valaki érti a dolgát, erre elrontja az illúziómat. Azt hiszem írtam már, hogy január végén kért egy római számot még. Átküldtem neki az alapítót, hogy itt van. Egy hét múlva megkérdezi, hogy de ez a régi, ez marad-e. Azonnal válaszoltam, hogy igen, marad. Ez volt hetedikén. Hétfőn ráírtam (20-án), mert ő kérte, hogy mindent írásban, hogy hol tartunk. Nem válaszolt, tegnap hívtam kétszer, egyszer kinyomott, aztán nem vette fel. Kénytelen voltam bevetni Pasast, ő a titkos fegyverem, agyára tud menni mindenkinek. Jellemzően inkább elintéznek neki mindent, csak soha többé ne lássák. Tényleg csak a legvégső esetben teszem ki ennek az embereket, de úgy éreztem elég volt az édibédi belőlem. Persze az ismeretlen számot egyből felvette az úr, és képzeljétek el, hogy még mindig nem adta be a papírokat. Hogy az a cafrangos szaros mindenit neki, mindjárt megőrülök. Hol az a csoki.